"De ha csak dünnyödsz, mardosod magad,
És nyaldosod a sebeidet.
Ami ma még az ajtón bejön,
Holnap a kulcslyukon kimegy."
            (Quimby)

A kórházból kifele jövet felhívtam a barátnőmet.

- Lisztérzékeny lettem, képzeld!

- Akkor most csak teljes kiőrlésű cuccokat ehetsz?

- Nem, nem egészen - mondtam, de a hangomban volt némi bizonytalanság. Krumplit, talán, remélem, rizst is, mert azt nagyon szeretem. Mit is olvastam erről, amikor egy éve annyira sokáig ment a hasam, hogy már az interneten is keresgéltem az okát? Na, jobb lesz, ha felhívom azt a lányt, akinek a doki megadta a számát. Ő előttem jár két év tapasztalattal.

Senkinek sem lehet annyira fontos kideríteni, mit ehet, mint nekem, aki épp akkor léptem a nyolcadik hónapba. A párom optimistán reagált, mondta, ne izguljak, a babának biztos nincs semmi baja, mostantól pedig pláne nem lesz, megoldjuk. Anyukám hitetlenkedett - ő ezt azóta is fenntartja - te mindig egészséges voltál, ugyanmár.

A lány nem sok infót árult el magától, de én éhes voltam, úgyhogy mélyinterjút folytattam vele vezetés közben. Ebben jó voltam, a nyócker kis utcáin kanyarogni, és közben emberek veséjébe belelátni, ez volt a szakmám. A búza, rozs, árpa, zab a tiltólistán van, de krumplit, rizst és kukoricát ehetek. Számomra ez volt a lényeg. Eszembe jutott, hogy a Rádayban van egy speckó bolt, úgyhogy arra vettem az irányt. Mintha ott láttam volna olyan méregdrága sütiket, amikről akkor még azt gondoltam, soha nem teszem bele a kosaramba.

Biztos a terhesség hozta ki. Így vélekedett körülöttem az emberek többsége. Csak az orvosom és később az interneten fellelt kósza információk állították: életfogytiglan diétára vagyok ítélve.

A boltba menet elmentem a kedvenc cukrászdám mellett. Úristen, ehetek itt bármit ezentúl?! Gyorsan végigpörgettem a feltételeket a fejemben, és kicsit megszédültem. Aztán vettem egy fagyit, abban nincs liszt, és már az utcán sétálva jöttem rá, tölcsér van a kezemben. Még egyszer, utoljára...